„Már nem éreztem azt, hogy meg tudnék halni a csapatért”
A megítélése enyhén szólva nem egyszerű.Vannak, akik kedvelik az őszinteségéért, mások nagyképűnek tartják.
Ami vitathatatlan: a futball nevű iskolában jelesre vizsgázott, bár aligha ezért futballozott az elmúlt szombaton az ötös számú Pénzügyőr-dresszben.
Sokan évek óta a Budapesti Erőműhöz kötötték a nevét.
Ha Párizs, akkor szerelem, ha klubhűség, akkor Maldini.
Túlzás nélkül állítható: még mindig imádja volt együttesét, de egy döntés megváltoztatta nem csupán az ő sorsát, hanem egykori edzőjéét, Öhler Lászlóét, no meg jó néhány rutinos, az újbudaiakhoz szorosan kötődő futballistáét is.
Mindeközben a Budapesti Erőmű szép lassan kiesik a harmadik vonalból.
Bár a matematikai esély még él, a pályán kivívott bennmaradás felérne egy olyasfajta csodával, mintha a Pa-Dö-Dő tagjai maratoni futóversenyt nyernének.
Nagy kérdés, az ősz végi váltással ki nyert igazán?
A legnagyobb vesztes alighanem az egyesület.
Szőke László, a klub immár csak egykori emblematikus alakja szombaton, Pasaréten a Martonvásár elleni győztes (2–0) találkozó után adott interjút a Foci a köbönnek.
– Bemutatkozásnak megteszi, nem?
– Nagyon vártam már, hogy itt játsszunk – mondta Szőke László. – Azért vagyok itt, mert imádom ezt a pasaréti pályát, no meg Gegesi Tomi miatt is, nyilvánvalóan,. Igazából nagyon örülök, hogy pályára léptem, mert most már másfél-két hete nem játszottam. Polákovics Attila is visszatérőben van, ugyanúgy hosszú sérülés után, mint én, bár az enyém nem volt olyan súlyos, mint az övé. Most rám került a sor. Nagyon örülök a gólomnak, és természetesen szeretnék egyre több időt a pályán tölteni. Először csak perceket, majd félidőket, végül meccseket. Szeretnék meghatározó emberré válni.
– Mi gátolja meg? Erőnléti lemaradása van?
– Az is, meg figyelembe kell venni, hogy egy jó, érett csapathoz kerültem. Nyilván a játékrendszer sem volt kétcsatáros, csak egycsatáros, mi több, Gegesi Tomi viszonylag jól rúgta a gólokat, hiszen mint azt ön is írta a beharangozóban, házi gólkirálya a Pénzügyőrnek. Azon kívül Kerényi Zsolt is nagyon jól játszik csatárt, nagyon lendületes gyerek. (Mosolyog, mint ahogy az asztalunk mellett éppen elhaladó, Kezsó becenévre hallgató labdarúgó is.) Nem könnyű bekerülni, de mindenképpen be akarok, méghozzá rövid időn belül.
– Könnyen befogadták?– Nézze, gyakorlatilag a fiatalokon kívül mindenkit ismertem. Lassan tíz éve ebben a ligában játszunk. Schuster Rolanddal régebb óta ismertük egymást, bár ő nem emlékezett erre. Gegesi Tomi országos cimborám, de ezt gondolom, tudja. A Kábelben gyakorlatilag együtt kezdtük a felnőtt labdarúgást. Az ő személye meghatározó volt, hogy ide kerültem, ráadásul évek óta hívtak. Most jött el ennek az ideje, hiszen belejátszott ebbe a szerencse, illetve balszerencse, hogy kirúgtak többünket az Erőműtől. Bár én, ugye megelőztem a kérdést, és még azelőtt eljöttem. Nagyon jó társaságba csöppentem.
– A rutinos labdarúgók közé tartozik. Megfordult a fejében, hogy akár…
– …Felfelé? Á, nem. Én már leszámoltam ezzel. Nekem a legrövidebb távú célom, hogy két-három évig meghatározó embere legyek a Pénzügyőrnek. Aztán azt hiszem, nyugodt szívvel tudom befejezni a futballt. Ahogy azt nyilatkoztam az Erőmű honlapjának annak idején, megpróbálom még egyszer komolyan összeszedni magam. Nem vitás, hogy a mostani Pénzügyőr komolyabb csapat, mint az akkori Erőmű. Az igazi persze az lenne, ha Gegesi Tomival alkothatnánk egy komoly csatársort, amely szerez mondjuk fejenként tíz-tíz gólt.
– Számomra szimpatikus volt az, ahogyan kiállt egykori erőműs mestere, Öhler László mellett, amikor egy fordulóval az őszi idény befejezése előtt hozták megalázó helyzetbe, hiszen telefonon köszönték meg az addigi szolgálatait… Akkor ön kijelentette, ebben a csapatban többé nem kíván pályára lépni.
– Azt tudni kell erről az egészről, hogy az együttesből talán én voltam vele a legjobb viszonyban. Az elmúlt három-négy évben szinte mindvégig az én véleményemet kérte ki. A rutinosabb játékosok közül a Galántai Zsoltiét is, de ő egy időre eligazolt, így abszolút a jobb keze voltam Laci bácsinak. Kimondhatom: baráti viszonyban voltunk. Nekem nagyon fájt ez az eset, mert hat-hét esztendőt együtt harcoltunk végig, hol sikeresebben, hol nem. Azt gondolom, a vezetőség egy fél évig kiállhatott volna még a csapatért, de nem tette meg. És én ezután már nem éreztem azt, hogy meg tudnék halni a csapatért. Amikor ez az egész megtörtént, beszéltünk a többiekkel, Fehér Zolival meg a többi barátommal. Elsőre mindenkinek az volt a véleménye, hogy ez nem jól van így és mellénk állnak. Aztán ők mégis beálltak a sorba… Beálltak a sorba, aztán kirúgták őket. De ez már a múlt, engem nem érdekel! Én Laci bácsival továbbra is baráti viszonyban vagyok, nagyon sajnálom, hogy így elbántak vele. De az élet ilyen, nem habos torta.
– Ha azt mondom itt, a kellemes, már-már családias hangulatú pasaréti vendéglőben, terített asztalok, finomabbnál finomabb falatok előtt és mögött, hogy Budapesti Erőmű, megdobban még a szíve?
– Persze! A felnőtt labdarúgásban eltöltött idő nyolcvan százalékát abban a csapatban töltöttem el. Azt mondom, meghatározó focista tudtam lenni öt-hat éven keresztül. Volt nekem is nagyon rossz időszakom Ambrózy István edzősködése idején. Azt is elmondtam már, hogy Pista bácsinak nagyon hálás vagyok, mert azzal, hogy akkor mellőzött, nagyon nagy dacot váltott ki belőlem. Akkor lettem futballista, úgy érzem. Addig csak egy kis fiatal gyerek voltam, de ezután tudtam meg, mi az, hogy küzdeni tudás.
– Tekintsünk vissza a múltra: elégedett a pályafutásával?– Nem vagyok az a típus, aki nagyon szeret visszatekintgetni. Nyílván érhettem volna el többet, de ami a legfontosabb számomra, hogy körülbelül ötven barátot kaptam a labdarúgástól. Elégedett vagyok jelen pillanatban az életemmel, bár nyílván lehettem volna NB I-es focista kicsit több kitartással, vagy olyasfajta kis szerencsével, hogy valamelyik edző meglát bennem valami pozitívumot. Ott voltam a tűz közelében az MTK-nál, de valahogy nem sikerült.
– És ez minek vagy kinek köszönhető?
– Abszolút magamnak. Volt egy időszak tizennyolc és huszonegy éves korom között, amikor teljesen link voltam. Akkor belekerültem egy olyan körforgásba, aminek köszönhetően teljesen elvesztettem annak az esélyét, hogy az NB I közelébe kerüljek. De mondom, nem vagyok elégedetlen. Szép életem van, no meg gyönyörű családom, és képzelje, jön a gyerek augusztusban!
– Előre is gratulálok, és persze jó egészséget kívánok a… Kislánynak vagy kisfiúnak?
– Kislánynak.
– Megvan már a neve?
– Dóri.
– Az örömteli órák és percek mellett van ideje követni előző egyesülete eredményeit?
– Figyelemmel kísérem, hiszen nagyon sok barátom van jelen pillanatban még az Erőműben. Nagy Balázs, Mersich Peti, a régebbi emberekig bezárólag, akikkel nagyon jóban voltam és nagyon szerettem őket, de őszintén megmondom: nem tudok drukkolni nekik. Sajnálom, hogy így alakult, no meg ami az Erőmű honlapján megy… Gondolom, ön is látta, mi folyik ott. Na, én idáig nem szeretnék lesüllyedni. A barátaimnak csak egyéni sikereket kívánhatok.
– Haragszik valakire?
– A vezetőségből? Érdekes, de Adorján Feri bácsival a mai napig nagyon jó kapcsolatban vagyok, attól függetlenül, hogy az egyesülettel is nagyon csúnyán bántak el, és ez nagyrészt Feri bácsinak köszönhető. Horváth Tibivel is, úgy érzem, jó volt korábban a kapcsolatom. Nem vagyok haragtartó ember. Sajnálom, hogy így alakult. Nem tudok mit mondani.
– Nem tud vagy nem akar?
– Szomorú vagyok. Talán még meg tudtuk volna csinálni, bár nagyon kételkedtem benne. Mondtam is Fehér Zolinak sokszor, hogy szerintem már nem tudunk bennmaradni. Egyszer-kétszer azért bebizonyítottuk az ellenkezőjét, hogy nagyon nagy szarból fel tudtunk állni.
– Mit fog érezni akkor, ha bármikor is meghúzzák azt a bizonyos vonalat a Budapesti Erőmű neve fölött?– Sajnálni fogom mindenképpen, hiszen abban én is benne vagyok. Fél évet ott játszottam, így gyakorlatilag én is kieső vagyok. De nagyon komolyan lelkileg nem fog megérinteni. Annyit el szeretnék árulni, hogy május harmincegyedikén leszek harminchárom éves, és azon a napon Pénzügyőr–Budapesti Erőmű meccset rendeznek. Minden vágyam, hogy esetleg én üssem az utolsó szeget a koporsóba.
– Az életben egyébként mazochista?
– Nem mondanám. Béketűrő, úgymond joviális ember vagyok. De van némi elszámolnivalóm a vezetőséggel, így szívesen megmutatnám nekik még egyszer.
– Azt a Martonvásár elleni meccsen is bebizonyította, mestere a góllövésnek.
– Jött egy beadás, meg akartam csúsztatni a hosszúra, ami sikerült is, csak a védő beleállt, így visszapattant elém. Velem szemben állt gyakorlatilag hat méterre a védő, gondoltam, elrúgom a hosszúra, de a mozdulatra, láttam, hogy elindult a kapus arra, úgyhogy egy lövő csel után bespicceltem a rövidbe.
– Ez a specialitása vagy egyszerűen így jött ki a lépés?
– Nem tudom, igazából úgy érzem, hogy a kapu előtt a higgadtság a legfontosabb, és úgy érzem, ez bennem maximálisan megvan. Öt-hat éve benne van a véremben. A góllövést nem lehet tanulni. De ezeket a szituációkat Galántai Zsolt tudja a legjobban, hiszen ha rossz napja van, a tutit is kihagyja, ha viszont jó napja van, a vádlijáról is bepattan a labda. Bár én nem érzem magam igazi gólvágónak, de az ilyesfajta apróbb dolgokat meg tudom csinálni a tizenhatoson belül. Ugye, könnyebb is cselezni, mert a védők félnek a tizenegyestől.
– A következő hét bajnokiját hazai környezetben vívja a Pénzügyőr. Érkezik Pasarétre a Sárisáp, a Csepel, a Siófok II., a Dorog, a Budapesti Erőmű, a Budafok és a Százhalombatta. Könnyebbséget jelent mindez vagy görcsössé teheti önöket?
– A Pasaréti úti pályának egy olyan speciális hangulata van, ami gondolom, kívülről is érezhető. Amikor ellenfélként jártam itt, mindig is éreztem, mert picit nyomasztó, bénító hatása van a vendégcsapatra. Ebből a szituációból nagyon jól is kijöhetünk még. Nem mondom azt, hogy teljesen biztos vagyok abban, hogy a második helyre odaérünk, de a dobogóra felérünk. Van itthon még hét meccsünk, ha abból ötöt megnyerünk… Mert ma sem játszottunk igazán jól, de olyan erős nyomás alatt tudjuk tartani az ellenfelet, amivel le tudjuk nyomni a vetélytársakat. Első felnőtt NB-s bajnoki érmem lenne, úgyhogy nekem különösen fontos ez a szezon. Ja, és még valami: nagyon sok sikert szeretnék kívánni ezúton is a Kelen SC csapatának, különösen a barátaimnak, akik a „blasz-egyben” elég jól szerepelnek, a tavasszal veretlenek. És nagyon remélem, valamikor az élet egyszer csak úgy hozza, hogy ez a régi baráti társaság valamilyen osztályban futballozhat még együtt…
