Alighanem eszébe jutott az a 93/94-es szezon.A legjobb futballistakorban, huszonnyolc esztendősen meghatározó tagja volt a megannyi sikert elért Békéscsabának, nem mellékesen huszonkilenc bajnokin tizenhat alkalommal bizonyult eredményesnek.
Ünnepelt kedvenc volt, és tán még ma is az.
A viharsarkiak alighanem egyik legfontosabb szezonja volt ez, hiszen a Pásztor József edzette legénység ma már legendás, ugyanis abban az évben bronzérmet akasztottak a lila-fehérben pompázó futballisták nyakába.
Rég volt, szép volt.
Most, az Úr esztendejének 1008-as évében itt volt ez a múlt vasárnapi Fáy utcai meccs, és Szarvas János legszívesebben odaállt volna a labda mögé, és jó nagyot bikázott volna bele.
Érthető lett volna ez a cselekedet, hiszen mint azt a Foci a köbönnek a kettő-nullára elvesztett bajnokit követően adott interjújában elmondta, a szeretve dédelgetett előrés legények nem tudnak gólt rúgni, immár hetek óta.
Márpedig a korábbi szélvészgyors támadó alighanem még ma is megmutatná, jó az öreg a háznál.
Persze negyvenhárom évesen már nem ugrálhat az ember.
Legfeljebb csak idegeskedhet a kispadon ülve, néha-néha felpattanva…
– Benne volt a meccsben, hogy kettő-nullára veszít együttese?
– Úgy gondolom, hogy nem volt benne – felelte Szarvas János. – Nem volt olyan a mérkőzés, hogy kikapjunk. Egyszer rúgott a Vasas kapura az első félidőben, gólt szerzett. Mi két méterről sem tudtunk betalálni, így már törvényszerű volt, hogy elveszítjük a mérkőzést. Hetek óta nem tudunk gólt rúgni.
– Az első félidőben úgy tűnt, mintha nem is az aranyért küzdenének a játékosai. Elvoltak, mint a kétéves Karcsika a homokozóban. Mondhatjuk azt, hogy hullámvölgyben van a csapata?
– Nem tudom. A múlt héten nagyon jól játszott a csapat. Rengeteg helyzetünk volt, de még tizenegyesből sem tudtunk gólt rúgni… Ha pedig ez nem sikerül, akkor nem is nyerhetünk.
– Nyugtassa meg a gárdáért szorítókat: a cél mindenképpen a második ligába kerülés?
– Igen, mindenféleképpen ez a cél, de úgy gondolom, ez meglesz még így is, hogy volt három vereségünk.
– Miben látja a kudarcsorozat okát?
– A legelső az, hogy nem tudunk gólt rúgni. No meg a meghatározó embereink, Pozsár Gabi – aki rúgott eddig már huszonnégy gólt –, illetve Bernáth Peti nem játszanak, akik pedig „tudják” a játékot.
– Nagyon csalódott az eredményesség, illetve éppen hogy az eredménytelenség miatt?– Erről nem beszélhetünk, mert ha megnézzük az őszt, volt három pont hátrányunk a Bajával szemben, most meg van az előnyünkből még mindig kettő. Valahol eredményesebbek vagyunk, mint az elmúlt félévben, mert végtére is csak az első helyen állunk. Van még öt meccs. Abból hármat játszunk otthon, úgy gondolom, mind a hármat „behúzzuk”, és akkor nem hiszem, hogy gondunk lesz.
– Érez a keret tagjain egyfajta pánikot? Görcsösebbek, netán idegesebbek?
– Az edzéseken megcsinálnak mindent. A meccseken azonban megremeg a láb. Nem tudom, vagy koncentrációhiány az oka, vagy jó néhány ember nem tudja elviselni a felelősséget, a nagy nyomást, hogy mindenféleképpen NB II-be jutást kell produkálni.
– Persze az előző kérdést meg is fordíthatjuk: a hátrányból lett előny, így az is lehet, hogy egy-egy labdarúgó azt hitte, vége a szezonnak, meg van a bajnoki cím.
– Biztos, hogy előfordulhat. Baján tudtunk nyerni kettő-nullára, és mindenki úgy volt vele, ha ott győzünk, megvan a bajnokság. Úgy néz ki, hogy egy-két ember elhitte, így ezen próbálunk változtatni. Ki kell verni a fejekből, hogy mi már biztosan bajnokok vagyunk.
– Volt, akiben csalódott, vagy ez várható jelenségnek számít?
– Úgy gondolom, hogy a keret NB III-ra erős, de azzal tisztában kell lenni, hogy nagyon sok NB III-as játékosunk van, akik nem NB II-esek még.
– A város mennyire áll a csapat mellett és mögött? Létezik egyfajta koncepció, hogy idén fel kell jutni, aztán belátható időn belül ismét az élvonalban szerepeljen a lila-fehér egylet?
– Van egy olyan elképzelés, hogy 2012-ben lesz százéves a klub, akkor jó volna ismét NB I-es meccseket játszani.
– Ön futballozik még valahol?
– Békésen, a megyei I. osztályban játszom. Szombaton is sikerült két gólt rúgnom.
– Javasolnám a vasárnapi Előre-produkció után, hogy a nyáron igazoljon át… Hogy szerepel a csapat?
– Jelenleg a tizenkettedik. A régi, nagy nevek, mint Mracskó Misi, Árgyelán Jani, Zahorán Zoli, Kasik Zsolti, Hanyecz Jani játszanak itt. Old Boys-brigád, de még mindig jólesik a mozgás.
– Azt elhiszem. Nosztalgikus hangulat csak van önben, amikor belép az öltözőbe és a régi társakkal találja szemben magát.
– Igen, ez jó érzés, mert még mindig jól érezzük magunkat egymással. Mindig tudunk beszélgetni, mindig van valami, ami jó hangulatot generál.
– Lát különbséget a mai fiatalok futballhoz való hozzáállása és a „régiek” felfogása között?
– Á, ez teljesen más… Úgy hiszem, nálunk is jó pár ember kényszerből… Nem is kényszerből játszik… Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg… Mintha teher lenne futballozni. Jó néhányan igazából nem szeretik a labdarúgást. A mi időnkben minden másként volt. Amikor én voltam ifista, még este is lementem futballozni. Most meg? Alig látni gyerekeket a téren. Jó, biztos, hogy az iskola jóval nehezebb, mint a mi időnkben volt, de szerintem mi jobban szerettünk futballozni, mint a mai fiatalok.
– Lefordíthatjuk mindezt úgy, hogy a mai magyar labdarúgók még az NB III-ban is megélhetési futballisták?
– Nem tudom. Végül is, ha valahol profi az ember, csak azért futballozik, hogy pénzt keressen, méghozzá minél többet, hogy jól éljen a családja. Jó néhányukon azonban ez nem látszik meg, hogy azért hajtanának, hogy még több pénzük legyen, hanem megelégednek azzal, ami van. Magyarországon ez óriási betegség. Sok ember elégedett. Valamit elért, és nem tűz ki magának újabb célt, nem néz előre, hogy fejlődjön.
