Immár hét esztendeje, hogy megannyi emlékezetes csatával a háta mögött búcsút intett az élvonalbeli futballnak.Sándor Csaba alappillére volt az 1995-ben bronzéremig jutó, Garamvölgyi Lajos edzette Debreceni VSC-nek.
A még ma is roppant fiatalos egykori középpályás nem indított vagy trükközött, nem sarkazott gólhelyzetben, „csupán” stabilitást adott évekig az együttesnek.
Észrevétlen volt, mégis állítható, nélküle nem lett volna olyan az az akkori debreceni csapat, amilyen volt.
Ám az évek elszálltak, és ma ott tartunk, hogy a deresedő sportember a hajdúságiak U17 –es gárdája után az U19-eseket trenírozza.
Ahogy egy hete Pasaréten, a Vasas elleni elmaradt mérkőzés is bebizonyította, nem lehet irigyelni.
– Vasas–Debrecen 2–0. Aligha ilyen eredményre számított, éppen ezért érdekel, miként értékelné ezt a fővárosi kilencven percet.
– Nagyon jól indult a mérkőzés számunkra – felelte Sándor Csaba. – Úgy gondolom, megvoltak a lehetőségeink arra, hogy meg is tudjuk nyerni a találkozót. Aránylag elfogadható volt a játékunk is, de a gólhelyzetekben sajnos rosszul döntöttünk. Aztán a hetvenedik percben kapott Vasas-góltól teljesen padlóra kerültünk. Abban az időszakban érthetetlen volt egy-két játékosom hozzáállása. Ezen mindenféleképpen változtatni szeretnék. De nulla-egynél is „nyomtuk” a Vasast, ám egy kontrából, egy labdavesztést követően a házigazda újra betalált, onnantól kezdve pedig nem volt esélyünk a fordításra. Ma ennyire tellett.
– Az összecsapás előtt ötödik volt csapata. Ha visszatekint az őszre és persze félig-meddig a tavaszra, ez a realitás?
– Ez elfogadható. Hogyha nekem az év elején azt mondják, hogy ötödik helyen fog tanyázni a csapat, és netán ott fog végezni, még azt is elfogadom. De most, hogy látom a bajnokságban résztvevő többi alakulat teljesítményét, úgy gondolom, a most lejátszott mérkőzéseket figyelembe véve még akár előrébb is lehetnénk. Nem is azt mondom, hogy az első helyen, hanem az ötödik pozíciónál picivel följebb. Mindettől függetlenül vallom, hogy a mögöttünk lévő csapatok is jók.
– A magunk mögött hagyott kilencven perc nem volt rossz, de… Mi a véleménye a bajnokság színvonaláról?– Mint azt az előbb is említettem, a mögöttünk lévő csapatok is jók, én jónak tartom a színvonalat. Szinte az utolsó helyezett ellen sem lehet tutira menni. Ott is oda kell tenni magunkat. Én mondom is a gyerekeknek, hogy bárki ellen játszunk, nem az a lényeg, hányadik helyezést foglalja el a táblázaton, hanem hogy tegyük oda magunkat. Tapasztaltuk egy-két együttes ellen, hogy pontosan azokkal szemben voltak problémáink, amelyek lejjebb helyezkedtek el. Akár a Pécs, akár a Sopron, és most a Vasas is kicsivel lejjebb volt, de én úgy gondolom, a látottak alapján a piros-kékeknek is föntebb lenne a helye.
– Az U19-es gárdából már csupán egy ugrás az igazán felnőtté válás. Van-e olyan, aki Sándor Csaba szerint szép jövő előtt áll?
Hogy nagy karrier előtt, azt most nagyon nehéz megmondani, mert sok összetevője van annak, hogy valaki nagy karriert fusson be. A menedzseléstől kezdve a sérülések elkerüléséig, hiszen ha szerencsés helyzetben találja meg valaki a játékost… Ezt úgy értem, ha egy mérkőzésen pont jó napot fog ki, akkor bekerülhet a neve a noteszbe. Azaz már mindjárt könnyebb helyzetben van az a labdarúgó, akit akkor kinéztek. Nagyon sokat kell dolgozniuk a gyerekeknek, és én úgy gondolom, nálunk van három-négy-öt ember, akiből lehet valami. De hogy ki fogja befutni azt a nagy karriert, azt én most nem tudom megmondani. Mint említettem, sok összetevőn múlik mindez, de nekem teljesen mindegy, hogy ki lesz az, én nagyon fogok neki örülni.
– Ezek szerint azt vallja, a maiak jobb helyzetben vannak, mint nem is olyan régen önök?
– Szerintem a mostaniaknak sokkal könnyebb, mivel topmenedzser van, és több olyan ember foglalkozik azzal, hogy más csapatoknak nézi a játékosokat. Ezáltal a maiaknak sokkal könnyebb a kiugrási lehetőség, hogy igazán nagy karriert fussanak be.
– Van vágyálma? Tudom, az egyik legnemesebb feladat az ifjakkal foglalkozni, és ön is mondhatni, pályakezdő, de aligha akar hetvenévesen is az ifi A tagjainak magyarázni, miként váltsanak taktikát.
– Nem szeretnék csak az utánpótlásban dolgozni. Van célom, igenis szeretnék felnőttekkel is dolgozni. Most például kollégám, Gyarmati András az A-licences tanfolyamra jár, és ilyenkor vasárnaponként az NB III-as Létavértessel én szoktam menni a mérkőzésekre, persze ha a csapat nem szombaton játszik. Egész más a felnőtt játékosokkal foglalkozni, mint a gyerekekkel. Persze tudni kell, ez az U19 nem csupán tizenkilenc esztendős fiatalokból áll, van nálunk tizenhat, tizenhét meg természetesen tizennyolc éves is. Ám sokkal könnyebb a felnőttekkel dolgozni. Nem azt mondom, hogy náluk nincsen probléma, mert ott is van, de az más kategória. Könnyebben megsértődnek, mint a gyerekek, így velük picivel másként kell bánni.
– Végig figyeltem a bajnokijuk alatt, lelkesedése még most is feltűnt, mi több, ahogy elnézem, súlyfeleslege sincs. Futballozik valahol?
– Jelenleg nem focizom, mivel nincs is időm rá, mert ugye a vasárnapok is elmennek számomra. Az én fiam is elkezdett focizni, közben a kézilabdával is foglalkozik, így a hétvégék erre mennek el. Van ajánlatom, de nem tudom, bele fogok-e vágni, mert bár mozogni szeretek, de ahhoz nincs kedvem, hogy azt halljam, állandóan hogyan és miként szidnak. Ez probléma. Az emberek azokat szidják, akiket ismernek. Ez a mentalitás, ami sok szurkolóra jellemző, nekem nem tetszik.
– Volt ezzel aktív játékos korában is gondja?
– Nem volt, soha nem volt probléma. Amikor abbahagytam a futballt a DVSC-nél, egyszer előfordult, de nem jellemző, legfeljebb nevetek rajta. Nem kínomban, hanem csak azért, hogy lássa az illető, nem haragszom meg, mert ugyanolyan ember vagyok, mint ő. Az nagyon jólesik, hogy akármerre megyek, mindenhol megismernek, ezzel nincs is probléma.
– Ha időutazásra invitálnám, mit mondana? Úgy alakult a pályafutása, ahogy a nagy könyvben meg van írva?
– Úgy gondolom – és ennek nagyon örülök –, hogy igazán komoly sérüléseim nem voltak. Volt bokatörés és ficam, borda- és orrtörés, de ezek nem lettek maradandóak számomra. A pályafutásomban mindenképpen a bronzérmes debreceni csapatban való szereplés az egyik csúcs. Azt hiszem, abban a társulatban sokkal több volt. Arra az időszakra nagyon szívesen emlékszem vissza, nagyon jó arra gondolni, hogy milyen szép év volt az. A két kupagyőzelem persze szintén csúcs volt, mivel a mostani sikerekben az életkoromnál fogva már nem tudok részt venni. Ez a mostani korszak már legyőzi azt, ami akkor volt. Ezért fáj egy picit a szívem, de ettől függetlenül meg vagyok elégedve a pályafutásommal. Ezt a sorsot szánta nekem az élet.
– Van olyan találkozó, amelyre valamilyen oknál fogva szívesen emlékszik vissza?
– Ha akad egy kis időm, olvasgatom az újságjaimat. Minden újságnak azt a lapját, amiről tudósítanak a mérkőzésemről, azokat el szoktam tenni. Ezzel csak az a problémám, hogy beraktam a garázsomba, egy kupacba, így most már nehezebben tudom olvasgatni. (nevet) Én minden meccsre szívesen emlékszem vissza, azokra is, amelyeken gyengébben játszottam. Visszagondolok, hogy milyen hibákat csináltam, vagy mi volt a jó. Nekem nem volt különbség. Abban az időben biztos, hogy volt, de a mostani gondolkodásommal már nem, mert örülök, hogy pályára léphettem. És azt szeretném, ha ezek a gyerekek is, ha pályára lépnek, örüljenek, minden egyes alkalommal. Nekem ez volna a boldogság.
– Nem akarom elkeseríteni, de akkor erre még várhat… A saját tapasztalatom az, hogy a maiak mentalitása nem megfelelő.
– Ebben igaza van. Teljesen megváltozott a gyerekek mentalitása. Szeretném azt a hozzáállást átadni, ami rám volt jellemző. Ha valami nem tetszett, nem volt jó, én még akkor is mentem, mentem előre. Nem szabad az edzőben keresni elsődlegesen a hibát. Ezt mondom a fiúknak, hogy igenis először az ember magába keresse a hibát, utána a trénerben, de az edzőnek általában mindig igaza van. (mosolyog) Hozzáállásban vannak problémák, de ha ezen változtatunk, akkor valószínűleg előrelépés is lesz, mivel úgy gondolom, az edzők egyre jobbak. Nem mondom, hogy a régiek rosszak voltak, mert az új trend egyelőre nem igazolja, hogy ez a jó, viszont ma már rengeteg labdás edzés van, megannyi olyan jellegű játékszituációt gyakorolunk, ami elősegíti az ifjak fejlődését. Ám ez kevés. Ha a labdarúgó hozzáteszi a kreativitását, akkor lesz előrelépés. Mentálisan sokkal jobbnak kell lenni. Ezt a szerdai, Vasas elleni mérkőzés is bebizonyította.
– A nagycsapat szereplését figyelemmel követi?
– Rendszeresen kijárok, ha a mieinkkel nem esik egybe a Loki meccse.
– És mire számít?
– Mire gondol?
– Meglesz a bajnoki cím? Sorozatban a negyedik?
– Úgy gondolom, hogy mindenképpen meglesz. Megmondom őszintén, úgy terveztem – és most a felnőtteket összekötöm ezzel a Vasas elleni szerdai ifimeccsekkel –, hogy több bajnokcsapata lesz a DVSC-nek. Öt-hat együttes lehetett volna bajnok, ezzel a szerdai mérkőzéssel a miénk valószínűleg el is úszott. Lehet, hogy mi is oda tudtunk volna kerülni az U19-cel, de ez a Vasas elleni csata bebizonyította, hogy még nem vagyunk azon a szinten. Majd legközelebb! Sorolhatnám, hogy aranyérmes lesz az NB I-esek mellett az NB III-as DVSC-DEAC, megnyeri Safi barátom (Sáfár László, az ifi B korosztály edzője – a szerző) U17-es csapata, és még folytathatnám. Az ritkaság a Debrecen történetében, hogy egy évben öt-hat gárda is bajnok tud lenni. És persze, gondoltam magunkra is. (mosolyog)
– Ha már fentebb szóba került a közvetlen utánpótlás, mi lesz a kilenc esztendős Kristóf fiából?
– Az edzőtől függ. Jól megy neki a kézilabda, a fociban is megkapja azt a képzést, amire szüksége van. Hogy a kézilabda jól megy neki, az talán nem véletlen, hiszen a feleségem is ezt a sportágat űzte a DVSC-ben. Úgy néz ki, valamit örökölt mindkét szülőtől. Hogy mi lesz belőle, nekem aztán édes mindegy. Az a lényeg, hogy egészséges legyen, de hogyha élsportoló lesz, annak nagyon fogok örülni. De mindemellett természetesen jó lenne, ha tanulna is... (mosolyog)
