A torna eddigi talán leggyengébb mérkőzésén az összességében a sikerért többet tevő spanyolok ha tizenegyesekkel is, de megérdemelten jutottak az elődöntőbe
Röviden, tömören ennyi, ami megállapítható kilencven perc játék után a talán leginkább várt spanyol-olasz csata tekintetében.
Szerencsére azonban volt még harminc perc hosszabbítás a gól nélküli első két felvonást követően, ami ígéretesen kezdődött.
A kilencven minutumról csak annyit, a spanyolok többet birtokol(hat)ták a labdát, mert az olaszok – talán a nagy meleg miatt – átadták a területet riválisuknak. Az persze más kérdés, hogy David Villa és Fernando Torres nem nagyon tudott mit kezdeni a labdákkal, már persze ha kaptak.
A csatára jellemző, hogy félórát kellett várni az első szögletre, ami persze csupán annyira volt veszélyes, mint Pierre Richard bankrablóként a Négybalkezes című francia moziban.
Nemhogy négybalkezesekről, négyballábasokról sem beszélhetünk a negyedik negyeddöntő előtt, hiszen klasszisok fellépése volt a vasárnapi, csakhogy a futómennyiség nagyjából annyi volt, amennyi egy átlagos magyar bajnokin, ami minden, csak nem túl hízelgő.
A legnagyobb lehetőség Buffon kapuja előtt adódott tíz perccel a kilencven letelte előtt, ekkor Senna távoli bombája kicsúszott Buffon kezei közül, ám óriási mázlijára – igaz, a jó csapatnak, illetve kapusnak van szerencséje – a bal kapufára csorgó labda után nyúlva megszerezte azt.
És akkor a hosszabbításról. Az első negyedóra nem hozott gólt, de csipkedték magukat a csapatok, helyzetek is akadtak. A második negyedóra kecsegtető olasz szabadrúgással indult, ám Grosso úgy rúgta el, ahogy egy harmadik ligás játékos. Pechjére ő volt az…
Cseppnyi bántás nincs ebben, de olyan gyenge volt a színvonal, mint Bud Spencer hosszútávfutásban. Momentán a pályán lévők többsége futott, csak a labdával bántak túlságosan óvatosan.
Hihetetlen, de igaz: Alessandro Del Piero játéklehetőséget kapott Donadonitól, holott formája alapján dukált volna a kezdőcsapat a Juventus ikonjának.
Nem egyszer felharsant a füttyszó, és érthető a több mint ötvenezer drukker értetlensége, hiszen a kedvencek nem tudásuknak megfelelően futballoznak. A véghajrában spanyol helyzet maradt ki, ám árulkodó ama tény, hogy majd’ tizenöt percenként találtak kaput a csapatok, a százhúsz minutum alatt összesen kilencszer (!) alakult ki kisebb-nagyobb izgalom.
Következhettek a tizenegyesek.
A spanyolok kezdtek, David Villa a jobb alsóba lőtt. Fabio Grosso következett, aki a jó irányba mozduló Casillas mellett a kapu jobb oldalába lőtt félmagasan. Cazorla a jobb alsóba lőtt, De Rossi félmagas, rosszul helyezett próbálkozását Buffon kiütötte.
2–1 a spanyoloknak!
Senna magabiztosan bombázott a léc alá, Camoranesi a bal felsőbe ágyúzott.
3–2-nél Güiza jöhetett, aki középre lőtt, Buffon védett!
Di Natale ugyanúgy elrontotta, mint Güiza.
Ha a spanyolok találnak, vége mindennek, illetve éppen, hogy nekik nem!
Cesc Fabregas pedig nem hibázott, továbblőtte a hispánokat a négy közé, ahol következhet a D-csoport derbijének visszavágója, azaz Oroszország–Spanyolország.
Mint emlékezetes, az ezúttal „némasági fogadalmat” tevő David Villa mesterhármasával akkor könnyed ibériai diadal született (4–1).
Ha másnak nem is, lélektani előnynek megteszi.
